Könyvekről is szeretnék mostantól hozni félig kritikát, félig pedig benyomást, remélem, tetszeni fog nektek. Az első pedig egy rég óta vágyott olvasmány, ami csak most került a kezem közé.
Wow. Ez az első szó, ami eszembe jut, miután befejeztem a könyvet.
Na, de kicsit szedjük szét a dolgot.
Kezdjük, ahogy mindig, a borítóval/látvánnyal. Bár a belbecs fonotsabb, mint a külcsín, de ne feledjük, egy jó borító fél siker. Most sincs másképp, letisztult az illusztráció, megnyugtató zöld színű, de az agancsos koponya valami nyugtalanítót sugall, jól illeszkedik a történethez.
Térjünk rá a történetre. Először is, imádtam a gondolatot a fazatokkal kapcsolatban, hogy hogyan teremtődnek, érdekes volt elképzelni, hogy nézhetnek ki, néha groteszk volt, mégis lenyűgöző – az írónő remekül dobálózott a melléknevekkel, amitől színessé és szagossá váltak a szereplők, az atmoszféra nyomasztó és valóságosnak tűnő. Hiányoltam persze, hogy lett a teremtő képessége, végig kattogott bennem a kérdés, viszont a misztikussága bejött. Nagyon lassan derültek ki a részletek, és nem is éreztem, hogy előre tudnám, mi történik. Így nézve a fordulatok jól voltak összerakva és gyorsan cserélték egymást. Nem volt klisé, mindig meglepett, hogy mégis mi folyik a lapokon!
Amit sajnálok, hogy a könyv elsőfele lendületes volt, jól haladt, a népszavazás eredménye után viszont megült, és csak a végére sikerült megint tempósabbnak lennie. De ez keveset vesz el az olvasás élményéből. Azt kiemelném, hogy a regény nem ítélkezik, nem választja meg az oldalt a történetben, nem tol az ember arcába egy véleményt, hanem meghagyja azt az olvasónak. A három főszereplő más-más nézőpontot képvisel, mindenki azzal tudott azonosulni, akivel leginkább akart:
Kirillel, az őzfajzattal, aki keresi a saját helyét, először a suták között, majd a nyáj soraiban. A karakteríve érzékletes volt, látszott, hogyan gyűlik benne a harag, amivel nem tud mit kezdeni, miközben mindvégig akar valahova tartozni, pedig egyik helyre sem igazán tud.
Pilar, a borzfajzat saját magát ismerte meg a történet végére. Bár sokszor nem kedveltem, de tudom jól, korából, fejlődéséből és tudatlanságából adódott egy-egy drámai gesztusa/megszólalása. Ő változott a leglátványosabban meg, mint külsőleg, mint belsőleg – persze, hisz az elején csak szobányi terület része volt, később az egész világé. Kimondottan tetszett, hogy az írónő nem tipikus, erős állatokhoz nyúlt (pl.: oroszlán, tigris, de akár egy farkas, stb.) a főbb szereplőket illetően, hanem olyanhoz, mint a borz vagy egy őz, esetleg bárány, pinty – hétköznapiak, általánosak és pont ez volt a lényeg.
A hármas utolsó tagja August, az NFSZ képviselő. Végig követhetjük, hogyan veszti el a róla kialakított képet, hogyan épít valami mást. Benne mutatkoztak meg olyan dolgok, minthogy a külcsín és a belbecs között milyen különbségek vannak, sokan inkább annak hisznek, mint amit látnak (és ezt mennyire ki is lehet használni), nem minden fekete és fehér, vannak szürke zónák és hogy a tökéletes is csak nézőpont kérdése.
Az Irha és bőr egy alapvetően fantasy köntösbe burkolt társadalomkritika – egyéni, közösségi és politikai szinten bemutatva, nem csupán az embert vizsgálja, hanem hogyan viszonyulunk a környezetünkhoz, mennyire is idegenkedünk a másságtól – nagyon érzékenyen vizsgálja ezt. A regény korszerű, erősen megalapozott hangulattal, komplexitással áll össze egy egésszé. A komoly témák, az élő, lélegző karakterek, remek párpeszédek, a váratlan fordulatok, krimi vonal, a média szerepe, a hatalmi és politikai játszmák, Magyarország, a vallási fanatizmus, lélektanok, a szinte hihetetlen „mesék” , és néhol brutális (horrorisztikus) jeleneteket emlékezetes és elgondolkodtató olvasmányt alkotnak. Csak ajánlani tudom, ámbár lesz akiknek tetszeni fog, lesz akiknek nem, akkor is egy olyan olvasmány, amely a témái miatt fontos.
Milyen ital lenne a regény? Narancsbor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm szépen, ha megjegyzést írsz, minden vélemény számít nekem!